Újév és az Új Élet Köszöntése

Közösségünk pénteken, november 5. napján ünnepelte az újévet (a Divali ünnepet), de e jeles nap alkalmával került sor két legfiatalabb tagunk, a fél éves Flóra és Lilla köszöntésére, az Új Élet Köszöntése szertartás keretén belül.
Ez ugyan nem egy ősi indiai szertartás, ám a közösség fontosnak gondolja, hogy tagjainak születő gyermekeit valamilyen módon felköszöntse; ez a köszöntés semmire nem kötelez, a gyermek felcseperedve maga dönt arról, hogy felnőttként is a közösség tagja kíván-e lenni és a dzsainista hitet szeretné-e követni.

A szertartáson közösségünk egy tagja tartott rövid köszöntőt, amelyben az Uttaradzshajana szútrából, az egyik legrégebbi dzsaina vallási szövegből idézett történettel és annak tanulságaival indítottuk el a gyerekeket az élet útján:

“Ebből az alkalomból hadd mondjam el nektek Rahanémi herceg történetét. Szerencsés volt és gazdag. Szülei szerették és minden jóval elhalmozták, az ország alattvalói pedig tisztelték és becsülték, mert jószívű volt, és mindig az igazságot kereste. Nem szűkölködött semmiben, megadatott számára mindaz a fényűzés és bőség, amiről az emberek többsége álmodik. És volt egy gyönyörű menyasszonya is, Raimáji, egy hatalmas uralkodó erényes és bölcs leánya.

Amikor eljött az esküvőjük napja, Rahanémi, ahogyan az szokás volt, felöltötte legszebb ruháját, felékesítette magát, felült legpompásabb harci elefántja hátára, és hatalmas sereggel, katonai kísérettel és alattvalói ünneplő, zenélő, énkelő tömegével együtt elindult, hogy kikérje a menyasszonyát. A palota felé vezető úton egyszercsak ketreceket és kalitkákat pillantott meg, amikben rémült állatok remegtek: tehenek, kecskék, szarvasok, tyúkok, sokféle teremtmény; némelyikük eszelős dühvel próbált kiszabadulni ketrecéből, mások hang nélkül, rettegve húzódtak a sarokba a zajos, színes sokaság láttán. A herceg kíváncsi lett, így megkérdezte az egyik kocsist:

Mit keresnek itt ezek az állatok, ketrecekbe zárva? Õk is örülni akarnak az életnek, szabadon kellene járniuk, hiszen bennük is ugyanolyan halhatatlan lélek lakozik, mint bennünk, és nekik is ugyanolyan joguk van élni és örülni, mint nekünk.

Felség – válaszolta kocsis -, ezeket az állatokat az a megtiszteltetés érte, hogy a menyegződön összegyűlt ünneplő sokaság eledelévé legyenek. Nem is érhet ennél nagyobb kegy egy balga állatot!

Rahanémi erre nagyon elszomorodott és mélyen elgondolkodott. Megértette, hogy az állatok lemészárlására készülnek az ő kézfogója miatt. Azt felelte a kocsisnak:

Márpedig ha ezeknek az állatoknak meg kell halniuk csak azért, hogy az engem és hitvesemet ünneplő tömeg mulathasson, akkor nekem nem lesz sem békém, sem boldogságom többé.

Aztán levetette díszes ruháját és ékszereit, lemondott világi hatalmáról, és elhagyta városát, hogy a Révataja hegyre vonuljon, és egyedül keresse a megvilágosodást.

Ha csak egyetlen jókívánságot mondhatnék most nektek, Lilla és Flóra, akkor azt mondanám: szívből kívánom, hogy értsétek meg ennek a történetnek az üzenetét. Értsétek meg azt, hogy a minket körülvevő természet és azok az élőlények, amikkel megosztozunk a világon, nem a mi tulajdonaink. Hogy nem vagyunk magasabb rendűek és nincs jogunk arra, hogy őket, az életüket kevésbé értékesnek, elpazarolhatónak gondoljuk. Bennük ugyanolyan lélek lakozik, mint bennünk; szenvedésük, fájdalmuk és örömük semmiben sem különbözik a mi szenvedésünktől, fájdalmunktól és örömünktől. Nekik, még a legkisebbnek is, ugyanúgy helye van a világban, mint bármelyikünknek. Ha csak egyvalamit kívánhatnék, azt kívánnám, értsétek meg ezt – nem mások szavai alapján, hanem azáltal, hogy megélitek és megtapasztaljátok.”

(…)

“Forduljatok együttérzéssel az elesettek és kiszolgáltatottak felé! Az együttérzés, amit más élőlények szenvedése kelt bennetek, olyan megvilágosító erő, ami nélkül tudásotok fabatkát sem ér. Emlékezzetek tanítóink életútjára: legtöbbjüket éppen ez indította el a megvilágosodás útján. Idézhetném itt Mahatma Gandhi sokszor elhangzó bölcsességét, miszerint egy nép nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik – ez igaz nemcsak a népre, de az egyes emberre is, és hozzátenném: nemcsak az állatokra, de minden elesett, kiszolgáltatott, gyenge és bajbajutott élőlényre, legyen az akár ember, akár állat. A jótékonykodás, mások segítése, bármilyen formában történjék is az, végső soron a ti javatokat szolgálja. Tanuljátok meg szeretni és tisztelni a leghitványabbakat, a mások által megvetetteket is; tanuljátok meg szeretni és becsülni azokat az élőlényeket, amiket mások szemétre dobnak, amik nem kellenek senkinek; forduljatok szeretettel azok felé az emberek felé, akiknek senkijük és semmijük nem maradt. Semmi sem lehet fontosabb, mint megélni ezt az együttérzést, aminek katarzisa elvezet a bölcsességhez és az erőszak elutasításához. Ha életetek során bármikor úgy érzitek, hogy tehettek valamit egy másik emberért, vagy bármilyen élőlényért, ne habozzatok, tegyétek meg, mert visszatekintve nem azt fogjátok bánni, amit megtettetek, hanem azt, amit nem tettetek meg. Nem lesz könnyű. Ez az út nem a gyávák és a gyengék útja. Sokszor kell majd pusztító gyűlöletet, utálatot, vagy ami még rosszabb, közönyt látnotok mások szemében – sőt, néha talán még azok szemében is, akiken segíteni próbáltok. Sokszor fogjátok úgy érezni, hogy bármi jót tesztek, az elvész a világon eluralkodni látszó rosszban, az jelentéktelen, és semmin sem változtat. Igen – amit tesztek, a világ egészéhez viszonyítva valóban jelentéktelen – és mégis nagyon fontos, hogy megtegyétek.”

(Részlet a köszöntő beszédből)

A köszöntő beszéd és felolvasás után a gyermekek megkapták a nekik készített virágfüzéreket, majd a szülők által felkért Életút Kísérők is szóltak néhány szót a közösséghez. Az Életút Kísérők vállalták, hogy figyelemmel kísérik és segítik Lilla és Flóra lelki fejlődését, egészségét.

Ezután a közösség tagjai elhelyezhették útravaló üzeneteiket azokban a ládikókban, amiket a szertartás végén lepecsételtünk, és amit a gyermekek majd nagykorúvá válásuk idején, 18. születésnapjukon fognak megkapni. A dobozban az üzenetek mellett elhelyeztük a namokar mantrát is, prakrit és magyar nyelven; reméljük, később majd segítségére lesz Lillának és Flórának a meditációban és a belső harmónia megtalálásában (a mantra a ládikókra is rákerült eredeti, prakrit formájában).

A szertartásról oklevél készült, amit a szülők megkaptak, és amiben a közösség tanúsítja, hogy a gyermekeket felköszöntötte és tanácsokkal, útmutatással látta el.

És bár nem lehet egy közösség számára nagyobb öröm, mint hogy két fiatal életet köszönthet, szólnunk kell egy pár szót ennek az ünnepnek a másik feléről is, hiszen ezekben a napokban emlékeztünk arra, hogy Mahavira, legnagyobb tanítónk, végére ért annak az útnak, amely útra mi is törekszünk, s amelyen a magunk esendőségével, csetlő-botló lépteivel járni próbálunk. Pontosan 2537 évvel ezelőtt hallgathatta meg az akkori közösség Mahavira utolsó beszédét és tanítását. A hagyomány szerint az őt hallgató tömegben ott volt az akkori Észak-India 18 uralkodója is, akik Mahavira halála után úgy tisztelegtek a nirvanába lépett nagy tanító előtt, hogy városaikban kis lámpásokat gyújtottak, szimbolizálva ezzel azt a belső világosságot, erőt és fényt, amelynek elérésére mindannyian törekszünk. A Divali ünnepen megszokott gyertya- és mécses gyújtás szokása így azzal egészült ki, hogy 18 kis mécsessel emlékeztünk Mahavirára és az előtte tisztelgő 18 tanítványra.

Ezúton is nagyon boldog új évet kívánunk mindenkinek; fontos, hogy a magatok módján, otthon is megemlékezzetek Mahavira nirvanába lépéséről. Meditáljatok, töltődjetek fel örömmel és bátorsággal, és ne feledjétek, a hagyomány szerint bármi, amibe most belefogtok, gyümölcsöző és sikeres lesz!

Köszönjük mindenkinek, aki eljött, és szeretettel várunk minden érdeklődőt további összejöveteleinkre is!